Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi, így okom sem volt aggodalomra. Nagy hiba. Sosem lehet teljesen biztonságban az ember, és ezt csak akkor tudja meg, miután megtörtént a baj.
- Szombaton egy különleges, és iskolánkban először megrendezett programban vehettek részt, melyeknek részletei egyenlőre még titkosak. Tudom, hogy a legtöbben már most azon töritek a fejeteket, hogy miként szabaduljatok meg ettől a dologtól, de, csak úgy közlöm, aki részt vesz és sikeresen teljesíti, bizonyos tárgyakból jobb jegyet tud szerezni - ecseteli az osztályfőnök, olyan hanglejtéssel, mintha valami életbevágóan fontos témáról lenne szó. Bevallom, mondandója elején csak az villogott a szemem előtt, hogy én ezt (is) biztosan kihagyom, de tény, szükségem van azokra az osztályzatokra. - Gondoljátok át, és aki jön, az írassa alá ezt a papírt a szüleivel, gyámjával, nevelőjével, vagy bárkivel, aki a városban tartózkodik majd és tudni fog az esetről - járkál körbe a padok közt ráérősen és mindenkinek az asztalára helyez egy papírlapot. Elég gyanús ez nekem, így amint leér az én papírom, azonnal képzbe veszem és olvasni kezdem. Pár sor általános hablagy, aztán mindenféle szakszavakba burkolt hülyeség és egy alapos felvilágosítás arról, hogy iskolába jövet is érhet minket bármiféle veszély. Na, itt untam meg és hiába nem jutottam tovább pár bekezdésnél, inkább csak begyűrtem a táskámba. - Kettes, hármas, nagyon indokolt esetben négyes csapatokban lehet jelentkezni. - Igen, ez az én szerencsém. Kezdhetted volna ezzel…
- Dae, mondd, hogy eljössz velem? - bököm vékony anyagú pulóverbe bújtatott könyökömmel a pólóban ücsörgő fiú oldalát, ezzel késztetve, hogy rámszegezve tekintetét, figyelmével ajándékozzon.
- Minek? Nekem nincsen gond a jegyeimmel - vált át ábrázata érdeklődőből unottra és már csak ásítása tetézi, hogy mennyire is hidegen hagyja a dolog.
- Kérlek, nekem szükségem van rá, de egyedül nem lehet! - adom be meglepően könnyen a derekam és könyörgésre hajtva a fejem, észben átpörgetek minden lehetőséget, amivel megvesztegethetem őt.
- Én szívesen megyek veled, érdekel, mi lesz a feladatunk - fordul hátra a mindenbe beleavatkozó óriás, szokásos vigyorával és barátságos aurájával, melytől már idegeim a plafont kaparják, szabadulási vággyal küszködve. Tekintetem olyan hirtelen válik ingerülté, hogy szinte látom Jongdaeon, ahogy kisebbre húzza magát mellettem.
- Jó, jó, de akkor te állod az ebédem a héten - egyezik bele, mielőtt itt vér folyna, ami, valószínűleg, a koboldé lenne, na meg, gondolom, az enyém.
- De hisz, még csak csütörtök van! - méltatlankodok azonnal.
- Épp ez az. Már csütörtök van. Inkább örülj, hogy nem kell kettesben unatkoznotok, hanem jön Jongdae király is! - mutat magára nagy büszkén, mint aki komolyan elhiszi, amit mond. - De nyugodtan szólj, ha inkább randiznátok, ezer örömmel kimaradok.
- Nem! - vágom rá, a kelleténél jóval hangosabban, mire egy mérges köhintést zsebelhetek be az ofőtől.
Ha azt mondanám, hogy ezt nem lehet mára fokozni, tuti szembejönne valami fatális baleset, terrortámadás, apokalipszis, vagy egyéb megnyugató dolog. Jó, mondjuk, enélkül is.
Harmadik órámon meredten ülök, és a távolba révedve próbálom megérteni, hogy a papír, melyet ujjaim közt tudhatok, miért tartalmaz jogtalan osztályzatot számomra. A tanár elméletileg nem utál engem, én gyakorlatilag őt igen, de rohadt sokat tanultam ám! Az tény, hogy még most sem értem a feladatokat, ám, mikor írtam, volt némi fogalmam a témáról, erre mégis… Ahh, de rossz már!
- Na, milyen lett? - hajol fölém Jongdae. - Ember, ez nem földműves iskola, hányszor mondjam még? - nevet fel és vállamat meglapogatva, visszafordul a sajátjához, hogy aztán büszkén felmutathassa nekem, de engem pont nem érdekel.
- Hogy értve, nem földműves iskola? - fordul hátra az, akinek tökre nem kellene.
- Ezt szoktuk mondani, mikor kapa jegyet kap - Jah, csak én kapok mindig.
- Te szoktad mondani - helyesbítem.
- Tehát, egyes lett? - veszi el előlem, hogy jobban megnézhesse, én meg már nem is erőlködöm, hogy visszaszerezzem, úgyis beleüti mindenbe az orrát. - Hogy tudtad az igaz-hamis feladatnál pont a rosszat ikszelni mind a tízszer? - emeli rám elismerő tekintetét.
- Adottság - dőlök le egykedvűen a padra’ és az óra további részében úgy határozok, hogy bölcsebb ötlet hunyni egyet.
A csengő kettévágva a pihenőmet, kegyetlenül tudatja, hogy itt bizony vége a nyugalomnak, ugyanis rohadtul de testnevelés jön, nem mellesleg, két darab! Nincs gondom a mozgással, ha játszunk, azzal is elvagyok, bár, az erősítést jobban preferálom, ám, már pont aludtam! Mielőtt lemennék a teremhez, gyorsan betolok egy szenyát, és elintézem folyóügyeimet.
Az öltözőbe érve, Dae már elfoglalta a helyét, ami az ajtó felőli sor legszélén, hátul, a falnál van, mivel, hogy ez egy nagy négyszög alakú terem, három oldalra pakolt padokkal, undorítóan zöld fallal, sárga pöttyös linóleummal és állandó áporodott szaggal. Unottan vágom le mellé saját hátizsákomat, minek alja hangos koppanása egy kósza pillanatra mindenki figyelmét elragadja.
- Hát, veled meg, mi van? - néz fel rám nagy csodálkozva Chen.
- Semmi - tépem fel a táska cipzárját, hogy kikereshessem belőle a rövidnadrágot, a fehér pólót és a sportcipőt.
- Ünnepnap van megint? - vigyorog rám nagyban.
- Ünnepnap? - nem is te lennél az kobold, ha nem kérdeznél rá valamire. Éppen fordulnék felé, hogy, ha szóban nem is, de szemmel elküldjem nyaralni egyet, mire tekintetem megakad az éppen öltözködő - jobban mondva, vetkőző - fiú felsőtestén, melyről épp nagyba húzza le fekete pólóját. Ember, tudom, hogy nincs miért panaszkodnom, de ez… Mégis, minek, és hogyan aggatott magára ilyen izomzatot? Nem túl kigyúrt, a szálkás teste biztos rengeteg lány álma, ha már eleve nem alélnak el a gyerek karakteres képén, baszott magas alakján és mély tónusú hangján. Feljebb pillantva azonnal egy önelégült mosoly fogad, így a “most beverem a képét”, vagy “nem láttam semmit” terveket alapul véve, inkább fogom magam, és elfordulok.
- Tudod, mikor menstruál! - magyarázza el neki állítólagosa legjobb barátom, hevesen gesztikulálva közben. Erre a colos olyan önfeledt nevetésbe kezd, hogy egy kósza pillanatra még én is elmosolyodom.
A testnevelés órát tíz perc futással kezdjük. Illetve, eredetileg tíz perc lenne, ha az osztály női tagjai bírnák a tempót. Ahányszor megáll valaki, annyiszor újra indul a számlálás, amiből végül az lett, hogy az első órát végigloholtuk.
Kicsöngőkor Jongdaeval egyszerre terülünk el a hűvös talajon, zihálva, leizzadva, félholtan.
- Még egy ilyen kegyetlen nő a földön nem létezik - hadarja el két légvétel közt, a tenyerét a mellkasára tapasztva.
- Vizet - prüszkölöm száraz torokkal, égő tüdővel. - Hozz vizet.
- Hozz magadnak! Mint látod, én is épp a halálomon vagyok!
- Víz - fordulok vele ellentétes irányba, minden reményemet feladva, hogy folyadékhoz jussak.
A becsöngőt követően még elvártam Chentől, hogy összekaparjon a földről, amit volt szíves teljesíteni, mert máskülönben ott fetrengtem volna egész órán. A tanár, mint szerinte megkegyelmezés, röplabdát rendelt ki második órára.
- A két csapat kapitánya legyen… - méri végig hosszasan a csapatot. - Jongdae és Jongin!
Egy megkönnyebbül sóhajt eleresztve, leugrok a bordásfalról, mivel a háló rám eső részét már felerősítettem, és a helyem is biztos. Természetesen, Chen csapatába kerültem, főleg, hogy engem választott elsőnek. Nem hencegés, de elég jó vagyok a sportokban, így esélyes lett volna, hogy Kai is kér. Ki nem állhatom azt a srácot, így csak jó. Azonban, számíthattam volna rá, hogy Chanyeol is hozzánk kerül. A lányok javarészének sikerült kiharcolniuk, hogy ne kelljen játszaniuk, így ők a padról figyelhetik az eseményeket, amint a két hatfős csapat elfoglalja a helyét. A mi csapatunkba négy hím és kettő nőnemű kapott helyet, többségéből a bénább játékosok közül kapva. Jongin csapata ezzel szemben erős volt, elvitte a jobb játékosokat, amit azért nem értek, mert Chen simán választhatta volna őket, de nem, pofára kell társakat szedni. Mondom mindezt én, aki azért van itt, mert legjobb haverok vagyunk. Jó, de nekem van is hozzá tehetségem!
Engem ér a megtiszteltetés, hogy szerválhassak, mivel az a faszfej átadta a kezdést, mondván, a gyengébbek nyissanak. Jó, bevallom, igaza van, de akkor is utálom ezt a viselkedésmódot! Nagyképű, öntelt, beképzelt és tuskó! Ez mind ő, főleg, mert többnyire ugyan azt jelentik, ami miatt Chen tuti belém kötne, de mindegy. Tehát, a szervám - mint szinte mindig - rendesen átment, de az egyik lány vissza is ütötte. Már épp futottam volna a túl sarokra, noha, sok esélyem nincs, mikor az ott ácsingózó Chanyeol megmozdult, és a háló felett lecsapta a labdát. Nos, igen, körülbelül erről szólt a játék végig. Ez a langaléta még hasznunkra is van! Hárman végig vittük az egész meccset, és bár kifáradtunk a harmadik kör végére, mindent megért, hogy láthassam Kai ideges képét, amint a többieket korholja saját bénázásai miatt.
Hazaérve az első dolgom volt felkeresni anyát, aki épp a szobájában nézte a tévét. Halkan, egyet koppantva benyitok és magabiztosságot erőltetve magamra, eléállok a papírral.
- Szia, anya - kezdem egy kedves köszönéssel, de látszólag nincs jó kedvében, így előre félek. - Holnap lenne egy iskolai program, amin részt szeretnék venni, hogy javíthassak a jegyeimen - vallom be rossz osztályzataimat. Félve pillantok rá, mire meglepettséget vélek felfedezni eddig komor ábrázatán.
- És, ezzel mit akarsz mondani? - kérdi pár pillanat szünet után, mint aki nem érti ezt az egész szituációt. Hát, már én sem.
- Csak kérdezni, hogy elmehetek-e…
- Már miért ne mehetnél? Felnőtt vagy, ráadásul sulis dolog miatt, aminek külön örülök.
- Hát, jó… - tátom el a számat meglepetten. Oké, az tény, hogy nem sűrűn állok elé kérdéssel, vagy kéréssel, főleg, mert nincs pofám, mert, ugye, nem is viselem jól az elutasítást, de ez akkor is fura érzés. - Aláírod? - nyomom az orra alá a papírt, egy toll kíséretében. - Én már kitöltöttem a saját adataimat, meg a tieidet is. - Elvéve kezemből, rá sem nézve aláfirkantja és már adja is vissza.
- Tessék.
- Köszönöm - veszem el és elindulok összeszedni a rá nagy kiemelt betűkkel felírt dolgokat.
Másnap elégedetten konstatálom, hogy Chanyeol nem jött iskolába, így egy kis nyugalmam is lehet végre. Hihetetlen, hogy ki tud készíteni az a srác! Mondjuk, Chen se semmi, de az ő fejét már megszoktam.
- Csak nem neked is bejön? - mutat az asztalomon pihenő, ezennel kiwis joghurtom felé.
- Mondhatni - de még mennyire, hogy igen!
- Na, annak örülök - veszi elő a sajátját is. - Akkor mától “egészséges baszás” barátok vagyunk! - utánozza hangom azzal a két szóval illetve az ételt, amit eddig én használtam és felém nyújtva az övét, várja, hogy koccintsunk.
- Na taka - tolom el képemből a kezét és nekiállok falatozni.
- Olyan szívtelen vagy - szipog párat és műsértettséggel ő is elkezd enni. Néha komolyan nem értem, hogy miért álltam szóba vele bármikor is. Ez az ember úgy idióta, ahogy van!
Az órák eseménytelenül teltek, a többségét sikerült végigaludnom, míg egyik szünetbe le nem kísértem a büfébe Chent, ahol útközben elkapott az osztályfőnök minket.
- Fiúk, ti ugye jóban vagytok Park Chanyeollal? - a név hallatán kényszeredetten felnyögtem. Miért kell még most is?
- Igen - felel Dae, bele sem gondolva helyzetembe.
- El tudnátok vinni neki a mai jegyzeteket? Még új, nem lenne jó, ha lemaradna.
- Meg még mit n-
- Természetesen - közli nyájasan, mire csak bokán rúgom, de meg sem kottyan neki. Esküszöm, hogy kicsinállak, ha engem is belerángatsz ebbe!
- Azt nagyon megköszönném - hálálkodik az amúgy mindig mogorva tata. - Következő szünetben egyikőtök jöjjön le a tanáriba, és megadom a címét.
- Rendben, tanár úr - hajol meg Chen, és ezzel már végeztünk is.
- Neked elment az eszed?! - rivallok rá, amint hallótávon kívülre érünk. - És ha a világ végén lakik, vagy sorozatgyilkos, netán skizofrén, esetleg pszichopata? - sorolom a jobbnál jobb ötleteimet, már magam sem értve, hogy melyiket miért és honnan hozom fel.
- Pech - veregeti meg a vállam, mintha csak azt mondaná “nagyon fáj ilyenkor az agyad?”. - Na, de készülj, tudtommal angolra van beosztva, így most nem aludhatsz.
- Mi?! Tuti nem! Mi oka lenne angolosnak lenni? A kínai jobb, max átiratkozik, ha mégse!
- Felejtsd el…
Még mindig nem térek észhez, hogy én mit keresek itt egyáltalán, pedig a fejemben tisztán villog a probléma forrásának neve. JONGDAE! A nyugodt környék egyáltalán nem tükrözi jelenlegi lelkiállapotomat és ha lehetne, most inkább szenvednék egyedül a könyvtárban, valamiféle unalmas beadandó felett, minthogy itt bóklásszak ezzel a féleszűvel.
- Azt hiszem, ez lesz az - áll meg hirtelenjében az út közepén, szemét a kezében tartott papír és a mellettünk ágaskodó ház közt váltogatva. - Gyere - indul meg a kitámasztott rácskapu felé, mely az épület oldalán lévő lépcsősort szolgáltatott levédeni.
- Mégis, hova? - fonom össze karjaimat, haragom kifejezése érdekében.
- Hát fel! - bök füzetével maga fölé. - Tetőtér - közli, mikor látja, hogy nem esik le nekem.
- Ez most komoly? - képedek el és jobban szemügyre véve a házat, kényszeredetten nyelek egyek.
- Akkor, mehetünk? - hagy magamra, választ sem várva és már rója is a fokokat. Hát ez kész…! De mivel nem tehetek mást, csak követem őt. A sok oda-vissza fordulástól, ami a kialakításnak köszönhető, rendesen megszédülök, ezért inkább igyekszem az egyre tágabb kilátásban keresni megnyugvásom, míg a tüdőm majd kiszakad a sok emelettől. Furcsa, hogy Jongdae egyáltalán nem parázik, holott szörnyen tériszonyos.
- Ezth…. mégegyszerh tuti… hogy, nehm! - zihálom felérve a legalább tizedik emeletre, ami összeszámolva maximum a negyediknek felel meg.
- Nyugi van, és gyere már - megy tovább a szűk, fedetlen folyosón, ami egy hatalmas erkélyféle helyre vezet. A peremet fényes vaskorlát fedi, és a halványbézs csempével kirakott talajzat csak még többet dob az amúgy is szép összképen, a kilátásról már nem is beszélve! Minek egy olyan magas embernek itt élnie? Nem lát eleget így is a többiek fölött? - Itt az ajtó, te ökör - ragadja meg kapucnimat és húz hátrafelé, egy kimagasló részhez. Kapálózva próbálom tartani az egyensúlyom és amint elenged, egy bokánrúgással díjazom előbbi tevékenységét, majd elrendezem szétzilált kinézetem és beállok mellé.
- Ezért még kinyírlak - sziszegem, amin jót kuncogva, felemeli a kezét, és bekopog. Egy idegen férfi nyit ajtót, ami nem mondom, eléggé meglep, és mindketten meghajlunk, amit ő is viszonoz.
- Miben segíthetek? - ereszt meg felén egy kedves mosolyt az amúgy is barátságos ábrázattal rendelkező egyén. Rövid, barna haja elől fel van túrva, és füleiben ott csillog egy-egy fülbevaló, amit alapjáraton buzisnak mondanék, de neki kifejezetten jól áll.
- Chanyeolt keressük - közli Jongdae teljes lelkinyugalommal, mintha csak egy barátunk állna előttünk.
- Ohh, gyertek be - tárja ki jobban az ajtót és ellépve, kezével beljebb invitál minket. Már kezdenék tiltakozni, mikor Chen megragadja a csuklómat és berángat. Mondtam már, hogy viszolygok az ismeretlenektől? Hát, még náluk bezárva! - Rögtön jövök, csak szólok neki - lépked el a nem is oly’ kicsi előszoba bal sarkába, ahol el is tűnik. Míg nincs itt, jobban körbekémlelek, ha már itt kell lennem. A mennyezetről egy kis, szolíd lámpa biztosítja a fényt, mely pótolja a két oldalunkon elhelyezkedő ablakok beeresztett világosságát. A helyiség közepén egy termetes szőnyeg foglal helyet, jobb oldalt a falon egy televízió, a balon pedig egy kanapé és fotelek vannak, és az ablak irányába egy kis dohányzóasztal. Velünk szemben egy ajtó, ahonnan zajok szűrődnek ki, így vélhetően ott is van valaki, és ennyi, itt kifújt. Eléggé szegényes a berendezés, de hát, ez van.
- Sziasztok! - jelenik meg egy hatalmas mosollyal Chanyeol. Hosszú, szürke melegítő nadrágot visel, meg egy nagy, fehér elnyúlt pólót, de mezítelen talpa arra enged következtetni, hogy nem zavarja ez a vérfagyasztó hideg, ami nemrég velünk együtt szökött be az amúgy túlfűtött lakásba.
- Cső - int neki Dae, én meg valami köszönésfélét morogva, figyelmemet átvezetem a visszaérkezett srácra. Ő vajon a bátyja? Nem igazán hasonlítanak, és jóval alacsonyabb is, ami persze, nem jelent semmit, csak mégis fura. - Elhoztuk a mai anyagot, hogy fel tudj készülni a hétfői felelésre - kapja le táskáját és kezd el benne kotorászni, majd átnyújtja a megtalált dossziét.
- Ez igazán kedves tőletek - veszi kézbe és kinyitva, rögtön olvasgatni kezdi. - Ezt te írtad?
- A nagyját igen, de például angolon Sehun körmölt, így azt majd nézd át, mert lehet benne hiba - írja körbe szépen a tuti halál szar jegyzetelésemet.
- Köszönöm szépen - csukja be, és sétál ráérősen a kanapén helyet foglaló fiúhoz, hogy letegye mellé az irattartó az asztalra. - Amúgy ne-
- Hyung~! - robban ki a bejárattal szemben lévő ajtóból egy újabb srác, és idegesen a másik kettő elé trappol, akit követ egy másik is. Jó ég, még hányan vannak? Most már majdnem biztos vagyok benne, hogy nem testvérek. - Luhan hyung leejtett egy tányérot és megsebzette vele a kezét - hadarja el nagyfújtatva az alacsonyabb, hevesen mutogatva közbe a levegőben. Hátrébb tekintve, minden bizonnyal, ő Luhan, aki bal markába egy vérrel átáztatott zsebkendőt szorongat, meggörnyedt vállakkal, unott képpel mustrálva a fiatalabbat.
- Baek, nyugi, mondd el érthetően - szélesedik vigyora Chanyeolnak, mire egy olyan felnyársaló pillantást kap az amúgy kisfiús kinézetű sráctól, amitől még én is megijednék, ezzel ellenben neki csak tetézi kedvét.
- Bocs, na! De ne szívass már, csak nézzétek meg, és jól van! - ejti ki ezentúl tisztán és normálisan a szavakat, így már egy kicsit kevésbé kelt külföldies hatást.
- Nincs mit megnézni, inkább mondd, hol találok sebtapaszt - intézi kérdését a nekünk ajtótnyitó személy felé Luhan, aki most feláll, és óvatosan felemelve a srác kezét, elveszi a papírtörlőt és megnézi a sérülés mértékét.
- Ezt mégis, hogy sikerült? - pillant fel rá elismerően, játékos mosollyal szája szegletében.
- Csúszásos volt a víz - szedte vissza elbitorolt végtagját.
- Akarod mondani, csúszott a tányér - itt a Baek nevű fiúra nézett - a víztől? - kuncog fel a kobold.
- Ya, Chanyeol-ah, ne szívózz már velünk! - sértődik meg a kisebb.
- Bocs, de nem hagyhattam ki. Egyébként - fordul felénk. - Ők itt a lakótársaim.
Hát… ez mindent megmagyaráz. És, ha bele gondolok, valami dereng a hétfői bemutatkozásáról is, csak el voltam foglalva az új diák leszarásával.
- Kim Minseok vagyok, de hívjatok csak Xiuminnak - biccent az ajtós srác.
- Luhan - int nekünk szabad kezével.
- Byun Baekhyun - ugrál elénk és úgy vizslat minket, mint aki bármelyik pillanatban ránk vetődne. Én egy kicsit hátrálok, de Daet nem nagyon zavarja a dolog.
- Én Kim Jongdae vagyok, de maradjunk a Chennél, ő pedig Oh Sehun - mutat rám, természetesen, mikor az én nevemet mondja. Mi szükség van most erre? Odaadtuk, mehetünk, nem?
- Amúgy, ő nem mindig tud beszélni - bök a colos Baekhyun felé. - Ő pedig kínai, így néha nehezen megy neki - biccent Luhanra.
- Ez általában nem szokott gond lenni - fújtat hátra Baek a magasra. Egész érdekes kis társaság. Miért nem tudtuk volna a csendes Luhan kölyköt, vagy a barátságos Minseokot kapni osztálytársnak? De még lehet ezzel a szeleburdival is előrébb lennénk, mint Chanyeollal. Mondjuk, ő sem rossz ember, sőt! Nagyon segítőkész, mindenkivel, emellett jól tanul, jó a sportokban, jól is néz ki, meg minden szar, csak… nem tudom. Mindegy.
- Nem maradtok kicsit? Mindjárt kész az ebéd, gondolom, egyenesen suliból jöttetek - kérdi kedvesen Xiumin, majd Luhannak mond valamit - Amúgy, a szobámban a felső fiókban találsz, de előtte mosd le. - Az csak bólintott és eltűnt a bal sarkon lévő ajtóban.
- Ne- - kezdtem volna el tiltakozni, ha Chen nem vág bele. Megint.
- De, köszönjük a meghívást.
- Pakoljatok le nyugodtan bárhova, ott a fogas is - mutat mellénk a falra és Jongdae azonnal aktivizálja is magát. Én kicsit vonakodva teszem le a hátizsákom és akasztom fel a kabátomat, de annyira nem tűnik vészesnek a helyzet, így talán, még jó is kisülhet belőle.
A titokzatos ajtó felé terelve minket, egy nem túl nagy, takaros konyhában találjuk magunkat, ahol az asztal köré ülteltve minket, mindenki beszivárog és tenni kezdi a dolgát. Kifejezetten összhangban, egymás keze alá dolgoznak, jó nézni őket. Jobban mondva, ahogy tevékenykednek. Luhan az ételre figyel, mivel a sérült keze miatt nem folytathatja a mosogatást, amit helyette átvett Chanyeol, Minseok és Baekhyun pedig terítenek. Viszonylag hamar és csendben készlesznek mindennel, csupán jelentőségteljes pillantásokkal kommunikálva egymás közt. Nem tudom, mennyi ideje élnek együtt, de ha a látottak alapján kéne saccolnom, öt évet minimum mondanék, holott Luhan és Baekhyun szerintem fiatalabbak nálam.
Középre téve a levest, mindenki helyet foglal. Balomon Dae, míg jobbomon az asztal egyik végén Luhan ül, velem szemben Chanyeol, mellette Baek, és értelemszerűen a másik oldalt Minseok. Egy egész kicsit családias ez a közeg, és túl normális egy csapat kamaszfiúhoz képest, ami nekem kifejezetten imponál, mert nem szeretem a Chenféle szórakozást. Inkább a nyugalom híve vagyok.
- Na, és… hány évesek vagytok? - kérdi Jongdae két falat közt, mire könyökömmel oldalba bököm. - Most mi van? Tuti, hogy téged is érdekel! - Erre válaszolnék, de az ugyanolyan bunkó lenne, mint tapintatlan érdeklődése.
- Semmi gond. Én huszonhárom vagyok - somolyog megértően Xiumin.
- Én is - teszi fel egy pillanatra mellőlem a kezét Luhan. Az szép!
- Huszonegy - mondja, fel sem nézve ételéből Baek.
- Én is mindjárt! - jegyzi meg Chanyeol és bár gondolom a bemutatkozóján elmondta a korát is, ez most kicsit meglepett. Mondjuk, nem jobban, mint a két másik srácé.
Az ebéd meglepően kellemes hangulatban telt. A fiúk egymást kontrázva ökörködtek, mibe barátom sem volt rest csatlakozni, míg én inkább csak csendben figyeltem őket, a hallgatag Luhan társaságában. Neki látszólag nem igazán van jó napja, vagy mindig ilyen búskomor, de attól függetlenül jófejnek tűnik.
A Chanyeol felé vetett ellenszenvem is csillapodni látszik, noha a kiváltó okát eleve nem tudom, talán nem is olyan rossz, hogy az osztálytársunk lett. A végére még jóban is lehetünk… Csak ne ütné mindig bele mindenbe az orrát! Na mindegy, lesz, ami lesz.
- Chen, van még rám negyed órád? Kéne pár tárgyhoz a segítséged - szólal meg az evés befejeztével a colos.
- Csapassuk neki - követi a sarokban lévő ajtóba, melyeknek mögöttes tartalmát ugyan csak egy pillanatra látom, de így is könnyen leszűröm, hogy ott egy rövidebb folyosó helyezkedik el, mindkét oldalán tovább helyiségekkel. Mivel nem akarok senkit sem zavarni, helyet foglalok a kanapén, ám hamar körén telepedik mindenki más is, nem hagyva egyedül engem.
- Ahj - nyög fel keservesen Luhan, ezzel megtörve a hosszúra nyúló hallgatást. A televízióban játszódó eseményekről rávezetve tekintetem, nyúzottságán kívül mást nem tudok megállapítani. - Mennem kell - áll fel, keserves képet vágva. Értetlenül nézem az elhaladó fiút, aki vélhetően szobájába vonul, hogy átöltözzön, elvégre póló és rövid nadrág kombóban nem valószínű, hogy kimenne a hidegbe.
- Dolgoznia kell - válaszol Minseok a ki nem mondott kérdésemre, ami csak még több kérdést szül. Ki megy este hatkor munkába? Egyből a lehető legrosszabb lehetőségek tárháza nyílik meg elmémben, rögtön rossznak titulálva a még nem is tudott cselekedet. Elhessegetve az idétlen gondolatok hadát, valami épkézláb lehetőség után kutatok. Simán lehet iskolában takarító, vagy étteremben munkás, netán egy éjjel-nappali boltban szinte akármi. Igen, azt még ki is nézném belőle. Biztos kasszás fiú.
- Hyung, neked nem kell menned? - szólal meg Baekhyun, leplezetlen érdeklődéssel fordulva az idősebb felé.
- Netán zavarok? - vonja fel incselkedve fél szemöldökét.
- Nem aszt mondtam - fújja fel rögtön arcát, furán kiejtve a szavakat.
- Ne legyél pokróc, mert ha már úgyis ennyire ráérsz, még takaríthatnál is - ösztönzi a jobb kedvre, véleményem szerint elég rossz úton.
- Meg még mit nem! Inkább adj pénzt, lemegyek valami nasiért.
- Mi a varázs szó?
- Hyung~ - kezd elé rinyálni, akár egy öt éves, holott csak annyit kéne mondania, hogy “légyszíves”, vagy “kérlek szépen”, netán ezek egyéb változata közül egyet. Gondolom.
- Jól van, jól van - adja be derekát és felállva, a fogashoz sétál, ahol kabátja zsebéből előveszi a pénztárcáját, majd annak tartalmát megnézve, kivesz némi papírpénzt és Baek kezébe nyomja. - Nekem hozz valami sósat, de ne hagymásat, mint a múltkor.
- Lejössz velem? Itt van két sarokra - néz rám nagy szemekkel.
- Miért is ne - szedem magamat függőlegesbe. - Chen?
- Majd szólok neki - mondja kedvesen Minseok. Ezek szerint nincs miért aggódnom, és egy kis levegőzés sem árt.
Baekhyun gyorsan összeszedte magát, így Luhannal egyidőben hagytuk el a lakást.
- Ti hogy bírtok ennyit lépcsőzni? - kérdem már jóval felszabadultabban, hogy csak ketten vannak. Ráadásul még csak nem is néznek ki nálam idősebbnek, ami sokat dob a bátorságomon, mert amúgy nem vagyok egy társalgós ember.
- Meg lehet ám szokni - közli megértően az idősebb, hangjában ugyanolyan fáradtsággal, mint amilyen fent volt. Nem nagyon old rajta ez a hideg sem, ezek szerint.
- Én utálom! Rohadt fárasztó! - nyavalyog Baekhyun, elnyújtva a szavakat. Hosszú távon elég idegesítő lehet, de mókásnak találom a fiú egyéniségét. Sokat beszél, közvetlen, jófej, még helyes is. És, mint ahogy leszűrtem, szintén dolgozik. Vagy nem, ez már lényegtelen.
- Mégis ezt csinálod egész nap!
- Mert unatkozom fent bezárva - lehelgeti már most fagyos ujjait, hogy amint leértünk, a zsebébe dugva azt, szelhesse tovább a kihalt környék betonútját.
- Hát ezaz! Néha nem ártana hasznosítanod is magad! Attól, hogy meg tudja védeni magát, még szüksége lehet rád!
- Inkább hagyjuk - húzza el a száját, mire nehéz csend telepszik ránk.
Ki tudja megvédeni magát, és miért van szükség, és hol Baekhyunra? Ez a vézna srác kinek tudna védelmet biztosítani? Lehet, valamiféle személyi őr? Na, azt megnézném! Titokzatosak, de inkább nem kérdezek rá, nem az én dolgom, és nem is tartom valószínűnek, hogy az orromra kötnék.
Gondolataimból Luhan elköszönése rántott vissza, így illedelmesen meghajolva, egy ideig csak néztem ahogy távolodik, majd beléptünk a kis közértbe. A pultos srác felpillantva az újságából valami köszönésfélét mormolt, de kifejezetten nem érdekeltük. Néhány nézelődő emberen kívül nem nagyon van itt bárki, így kényelmesen válogathattunk a nassolnivalók végtelen tárházában.
- Ximumin hyungnak szerintem ezt veszem, ilyet még úgysem evett - emel le egy hagymás-tejfölös csipszet a polcról, ami magamat juttatja eszembe.
- Azt mondta, ne hagymásat, nem? - meredek a leemelt zacskóra, felidézve, hogy hányszor vittem már haza pont olyan dolgot, amire azt mondták, hogy ne.
- Ja, tényleg - teszi vissza hirtelenjében és helyette a kosárba dob egy paprikásat. - Chanyeol inkább édes szájú, így nézzünk valami csokit, vagy sütit neki - szel át a sorok közt, velem a nyomában.
- Milyen kedves, hogy gondolsz rá is - jegyzem meg, komolyan elámulva a fiú jószívűségén.
- Ez természetes, ő is mindig ezt teszi - von vállat.
- Tényleg? - lepődök meg, mert bár tényleg olyannak tűnik a kobold, valahogy mégsem gondoltam ebbe bele.
- Aha. Mindig hoz nekünk valamit a boltból, és, ha reggel nem ér rá szendvicseket csinálni, hogy magunkkal tudjuk vinni, akkor kitesz mindenkinek valami péksütit - ecseteli nagy lelkesen.
- Értem - hümmögök és a továbbiakban kérdés nélkül kapok többnél több információt a Baekhyun jóvoltából a barátairól. Mikor költöztek ide, azelőtt hol éltek, milyen volt a családi életük, melyik fajta tusfürdőt használják, jobb szeretik-e a gyümölcslevest melegen, vagy inkább a hideget preferálják és egyéb mérhetetlen hasznos dolgokat, amiket úgy hagytam magam mögött, mint a közért csempézett padlózatát. Végül két szatyor hízlaló kajával tértünk vissza, bele sem gondolva, hogy ezeket mind fel is kell cipelni, de hát már nem volt mit tenni.
Szerencsére, Chen is végzett, így gyorsan elköszöntünk és indultunk haza. Illetve, én haza, ő valamelyik haverjához házibuliba, lévén, hogy péntek van. Azonban, előtte még rendesen kioktattam, hogy azért ne igya totál KO-ra magát, merthogy holnap megyünk kirándulni, vagy mi, így jobb lenne, ha nem okádna össze mindent. Ha meg nem jön el, megkeresem és elátkozom, vagy tudom is én, de az biztos, hogy nem fogja megköszönni, amit tőlem kap. Tehát, ja, az elköszönés nem volt a legbékésebb, de amint a zene a fülembe került, teljes lelkinyugalommal tévedtem el legalább háromszor a környéken, hogy aztán útbaigazítást kérve, megtaláljam a számomra megfelelő buszt, ami elvisz a metróig, ahonnan már simán megtalálom az otthonamat.
Szombat. Reggel. Nyolc óra. Ezek a szavak valahogy nagyon nem férnek össze. Fél tízkor gyülekező a suli előtt, addig meg van időm összeszedni magamat. Gyorsan letusolok, magamra aggatok egy boxert és a telefonommal a kezemben ruhavadászatra indulok, közben megnyitva egy beszélgetést.
Oh Sehun
“Ébren vagy már?????”
Lehajítva a kis készüléket, már mélyednék szekrényem tartalmának elemzésébe, de az meglepő módon megcsörren.
Kim Jongdae Chen
“Idáig hallom, hogy ordítasz. Nem vagyok olyan bátor, hogy kihagyjam a mait, így megnyugodhatsz, élek >.<”
Oh Sehun
“Azt leszarom, hogy éls-e, vagy sem, csak gyere el :P”
Kim Jongdae Chen
“Hogy te milyen kibaszott jófej vagy!”
Erre inkább már nem válaszoltam, úgyis tudom, amit tudni akartam. Összekapva magam, táskámmal a hátamon, elhagytam hőn szeretett otthonomat, hogy hétvégén is meglátogathassam azt az otromba épületet, de csak míg el nem indulunk onnan, ki tudja, hová.
Az iskola előtt már kisebb tömeg volt kialakulóban, ami azt jelentette, hogy elég sok diáknak van javítani valója. Na jó, a kisebb tömeg alig jelent ezestben tíz embernél többet, de most na… Nekem ez is sok.
- Rendeződjetek csapatokba! - utasított minket egy ismeretlen, elég ijesztő kinézetű, magas, kopasz férfi. Kis hármasunk eddig is együtt állt, így nekünk mozdulni sem kellett. - Sorakozzatok fel az ott található emberek mögött - mutat egy sorra, melyben egymás mellett hat felnőtt állt. Nekünk egy fiatal, egész kedvesen kinéző férfi jutott, így azt hiszem, sok baj nem érhet a mai nap. Bár, még mindig nem értem, mi van.
- Sziasztok! Kang Daesung vagyok, és a mai sofőrötök - mutat maga mögé egy kis, újszerű, fekete Opelra. - Bennetek kit tisztelhetek?
- Kim Jongdae - mondja a világ egyik legközvetlenebb embere, gyanakvó tekintettel méregetve az ismeretlen férfit. Bizarr vagy, Chen. Meg másnapos.
- Oh Sehun.
- Park Chanyeol - fog vele kezet a colos.
- Hát akkor… szálljatok be - csapja össze tenyereit, és indul meg a járgány felé. - Remélem, elvégeztétek a folyóügyeiteket, mert hosszú lesz az út, és nem állhatunk meg útközben.
Nem hazudott, tényleg hosszú volt az út. Már nem tudtam, unalmamban melyik játékkal szenvedjek a telefonomon, a zenekészletem is fogyóban volt, és a táj sem foglalt le eléggé. A bal legszélén ültem, mellettem Chennel, aki jól elvolt a másik oldalt helyet foglaló kobolddal, így magamra maradtam. Nem viselt meg túlságosan, csak az unatkozást nem bírom. Ebből adódóan van is egy kifejezetten jó “képességem”. Ha nagyon unatkozom, bárhol, és bármikor képes vagyok elaludni, még, ha nem is voltam álmos előtte. Ez most sem történt másként, a majd’ négy órás kocsikázás felét végigszunyáltam.
- Sehun - Oldalamat hűti a fagyos levegő, ráadásul valaki minduntalan rángatja a vállam. - Jeti. Buksi. Oh uraság. Miszter faszkalap. A komorság koronázatlan királya. Fatálisan na-
- Nem unod még? - sandítok zaklatómra fél szemmel, mire rögtön el is hátrál tőlem. - Mellesleg… hol vagyunk? - ülök fel és ölemből felemelve táskámat, kikecmergek a kényemesnek éppenséggel nem mondható autóból.
- Fogalmam sincs - néz végig ő is a szó szerint NAGY SEMMIN. Egy rét kellős közepén állunk, melyből tőlünk balra egy faluféle hely van, jobbra megy egy baszott nagy hegy. Köbö, mint amekkora egy hegy szokott lenni.
- Srácok, az én küldetésem itt végetért - csukja be a nyitva hagyott ajtókat Daesung. - Ezennel, jó utat kívánok - nyom Chen kezébe egy papírt és egy sajnáló pillantás keretében visszaül a kocsiba, és elhajt.
- Ez most halál komoly?! - akadok ki.
- Hát, nagyon úgy fest…
